ÉLETIGE ~ AZ ÉLET IGÉJE

 

  ÉLETIGE 2014 január

 „Talán megoszlott Krisztus?” (1Kor 1,13) ~
„Krisztus, az Egyház egyetlen alapja” (vö. 1Kor 3,11)

 

'Krisztus, az Egyház egyetlen alapja' (vö. 1Kor 3,11) 

Kr. u. 50-ben Pál Korintusba ment. Ez a nagy görög város kereskedelmi kikötőjéről volt híres, és sokféle szellemi irányzatnak adott otthont. Az apostol 18 hónapig hirdette itt az evangéliumot, egy virágzó keresztény közösség alapjait teremtve meg ezzel. Utána mások folytatták az evangélium hirdetését. Az újonnan megtért keresztények viszont hajlottak arra, hogy inkább a Krisztus üzenetét hordozó emberekhez ragaszkodjanak, mint magához Krisztushoz. Így pártoskodás ütötte fel a fejét közöttük: „én Pállal tartok” – mondták egyesek, mások pedig, szintén a számukra kedves apostolra utalva: „én Apollóval tartok”, „én Péterrel”.

A közösséget zavaró megosztottság láttán Pál határozottan megállapítja, hogy az Egyházat – melyet egy épülethez, pl. templomhoz hasonlít – sokan építik ugyan, de csak egyetlen alapon nyugszik: élő alapköve Jézus Krisztus.

Ebben a hónapban, a keresztények egységéért végzett imahét alkalmával az Egyházak és egyházi közösségek együtt idézik fel, hogy egyedüli alapjuk Krisztus, és hogy csak akkor juthatnak el a teljes és látható egységre maguk között, ha Hozzá csatlakoznak, és megélik az egyetlen evangéliumot.

 

'Krisztus, az Egyház egyetlen alapja'

Krisztusra építeni életünket azt jelenti, hogy egy vagyunk Vele, úgy gondolkodunk, ahogyan Ő, azt akarjuk, amit Ő, úgy élünk, ahogyan Ő élt.

De hogyan építsünk Rá, hogyan verjünk Benne gyökeret? Hogyan legyünk egy Vele?

Úgy, hogy valóra váltjuk az evangéliumot.

Jézus az Ige, Isten megtestesült Igéje; Ő az Ige, aki magára vette az emberi természetet. Mi is akkor leszünk igazi keresztények, ha olyan emberek leszünk, akiknek egész életét Isten Igéje alakítja.

Ha éljük igéit, sőt, ha igéi éltre kelnek bennünk, olyannyira, hogy „élő igékké” alakítanak át minket, akkor egy vagyunk Vele, szorosan Hozzá tartozunk. Akkor nem az „énünk” él többé, vagy a „mi”, hanem az Ige él mindannyiunkban. Ezzel hozzájárulunk ahhoz, hogy valóra váljon a keresztények közötti egység.

Ahogy a testnek lélegeznie kell ahhoz, hogy éljen, ugyanúgy a léleknek is, hogy éljen, Isten Igéjét kell élnie.

Az első gyümölcsök egyike az, hogy Jézus megszületik bennünk és közöttünk. Ez gondolkodásmódunk megváltozásához vezet: a körülményekkel, egyénekkel vagy a társadalommal kapcsolatban Krisztus lelkületét oltja szívünkbe, legyünk akár európaiak, ázsiaiak, ausztrálok, amerikaiak vagy afrikaiak.

[…]

A megélt ige megszabadít minket az emberi korlátozó tényezőktől, örömet, békét és egyszerűséget ad, az élet teljességét, fényt. Azért van így, mert az ige által Krisztushoz csatlakozunk, az Ige pedig lassan-lassan átalakít minket, hogy másik Ő legyünk.

 

'Krisztus, az Egyház egyetlen alapja'

Van viszont egy ige, amely magában foglalja az összes többit: a szeretet, az Isten és a felebarát iránti szeretet. Jézus szerint ebben áll „az egész törvény és a próféták” .

Minden ige Isten Igéje, még ha más és más módon és emberi szavakkal van is kifejezve. És mivel Isten a Szeretet, ezért minden Ige szeretet.

Hogyan éljünk tehát ebben a hónapban? Hogy kerüljünk szoros közelségbe Krisztussal, aki „az Egyház egyetlen alapja”? Úgy, hogy szeretünk, ahogyan Ő tanított minket.

„Szeress, és tégy, amit akarsz” – mondta szent Ágoston, szinte összefoglalva ezzel az evangéliumi élet törvényét. Mert ha szeretünk, nem tévedünk, és egészében teljesítjük Isten akaratát. - Chiara Lubich

 

 Életige ~ 2014. január
A világ sok részén január 18. és 25. között tartják az imahetet a keresztények egységéért, más helyeken Pünkösdre teszik ezt az alkalmat.
Ebben az évben az imahét mottója a következő: „Talán megoszlott Krisztus?” (1Kor 1,13)
Az ilyenkor kiválasztott bibliai részhez Chiara Lubich minden évben magyarázatot fűzött. Ezt a hagyományt folytatva ajánljuk azokat a gondolatokat, amelyeket 2005. januárjában a következő ige magyarázataként írt: „Krisztus, az Egyház egyetlen alapja” (vö. 1Kor 3,11). Ez segíthet elmélyülnünk az idei évre választott igében is.

 

  Az Élet Igéje ~ 2014. február

 

'Bol­do­gok a tisz­ta­szí­vű­ek, mert meg­lát­ják az Is­tent.' (Mt 5,8)

Jé­zus a he­gyi be­széd­del kez­di meg ta­ní­tói mű­kö­dé­sét. A Genezáreti-tó mel­let­t Kafarnaum kö­ze­lé­ben fel­ment egy hegy­re, le­ült - ahogy ak­ko­ri­ban a ta­ní­tók szok­ták -, és be­szélt a tö­meg­nek a bol­dog­sá­gok­ról. Az Ószö­vet­ség több­ször is hasz­nál­ja a "bol­dog" ki­fe­je­zést: azo­kat tün­te­ti ki ez­zel a jel­ző­vel, akik valamilyen mó­don va­ló­ra vál­tották az Úr Igé­jét.

Jé­zus a ta­nít­vá­nyok szá­má­ra rész­ben már is­mert bol­dog­sá­go­kat idé­zi, azt azon­ban elő­ször hall­ják, hogy a tisz­ta­szí­vű­ek nem­csak föl­me­het­nek az Úr he­gyé­re (vö. Zsolt 24,4) - amint azt a Zsol­tár meg­ének­li - , ha­nem meg is lát­hat­ják Is­tent. Mi­lyen te­hát az a ma­ga­sabb ren­dű tisz­ta­ság, mely ek­ko­ra ju­tal­mat ér­de­mel? Jé­zus be­szé­dei bő­sé­ges ma­gya­rá­za­tot ad­nak er­re. For­dul­junk te­hát hoz­zá, hogy a hi­te­les tisz­ta­ság for­rá­sá­ból me­rít­hes­sünk!

'Bol­do­gok a tisz­ta­szí­vű­ek, mert meg­lát­ják az Is­tent.'

"Ti már tisz­ták vagy­tok a ta­ní­tás ál­tal, ame­lyet hir­det­tem nek­tek" (Jn 15,3): Jé­zus sze­rint ez a meg­tisz­tu­lás leg­ha­té­ko­nyabb esz­kö­ze. Elsősorban nem a val­lá­si szer­tar­tá­sok gya­kor­lá­sa tisz­tít­ja meg a lel­ket, ha­nem az Ige. Jé­zus Sza­va nem olyan, mint az em­be­re­ké. Ben­ne ugyan­az a Krisz­tus van je­len, aki - bár más mó­don - je­len van az Eu­cha­risz­ti­á­ban is. Az Ige ré­vén Krisz­tust fo­gad­juk ma­gunk­ba, s ha en­ged­jük őt cse­le­ked­ni, meg­sza­ba­dít a bűn­től, va­gyis tisz­tá­vá te­szi a szí­vün­ket.

A tisz­ta­ság te­hát a meg­élt Ige gyü­möl­cse: ab­ból fa­kad, hogy élet­re vált­juk Jé­zus igé­it, me­lyek meg­sza­ba­dí­ta­nak ra­gasz­ko­dá­sa­ink­tól. Ezek ugyan­is el­ke­rül­he­tet­le­nül ki­ala­kul­nak ben­nünk, ha lé­tünk nem Is­ten­ben és ta­ní­tá­sá­ban gyö­ke­re­zik. Elő­for­dul­hat, hogy a tár­gyak, a te­remt­mé­nyek vagy ön­ma­gunk rab­ja­i­vá vá­lunk. Ha vi­szont egye­dül Is­ten áll szí­vünk kö­zép­pont­já­ban, min­den más el­ve­szí­ti je­len­tő­sé­gét.

Hogy sikerrel járjunk, jó, ha a nap fo­lya­mán több­ször is az­zal a fo­hásszal for­du­lunk Jé­zus­hoz, Is­ten­hez, ame­lyet a Zsol­tár­ban ol­vas­ha­tunk: "Te vagy, Uram, az egyet­len kin­csem!" (vö. Zsolt 16,2) Is­mé­tel­jük el gyak­ran, fő­ként, ami­kor a kü­lön­bö­ző ra­gasz­ko­dá­sok olyan ál­mo­kat, ér­zé­se­ket, szen­ve­dé­lye­ket éb­resz­te­nek ben­nünk, me­lyek el­ho­má­lyo­sít­hat­ják tisz­tán­lá­tá­sun­kat és meg­foszt­hat­nak sza­bad­sá­gunk­tól.

Ked­vünk tá­mad meg­néz­ni bi­zo­nyos rek­lá­mo­kat vagy tv-mű­so­ro­kat? Nem! Mond­juk ezt: "Te vagy, Uram, az egyet­len kin­csem." Ez az el­ső lé­pés. Ha új­ra ki­fe­je­zés­re jut­tat­juk Is­ten irán­ti sze­re­te­tün­ket, si­ke­rül­ni fog ki­lép­ni ön­ma­gunk­ból, s így is­mét tisz­ták le­szünk.

Ész­re­vesszük, hogy egy em­ber vagy egy mun­ka aka­dályt gör­dít kö­zénk és Is­ten kö­zé, s ve­szé­lyez­te­ti ve­le va­ló kap­cso­la­tunk át­tet­sző­sé­gét? Itt a pil­la­nat, hogy új­ra ki­mond­juk ne­ki: "Te vagy, Uram, az egyet­len kin­csem." Ez se­gí­te­ni fog ab­ban, hogy meg­tisz­tít­suk szán­dé­ka­in­kat és vissza­sze­rez­zük a bel­ső sza­bad­sá­got.

'Bol­do­gok a tisz­ta­szí­vű­ek, mert meg­lát­ják az Is­tent.'

A meg­élt Ige sza­bad­dá és tisz­tá­vá tesz, mi­vel sze­re­tet. Hi­szen a sze­re­tet az, mely is­te­ni tü­zé­vel meg­tisz­tít­ja szán­dé­ka­in­kat és egész ben­sőn­ket. A Bib­lia sze­rint ugyan­is az ér­te­lem és az aka­rat a szív leg­mé­lyén la­ko­zik.

Az a sze­re­tet azon­ban, amit Jé­zus kér, és ami le­he­tő­vé te­szi en­nek a bol­dog­ság­nak az élé­sét, a köl­csö­nös sze­re­tet, mely ak­kor szü­le­tik meg, ha va­la­ki - mint Jé­zus - kész éle­tét ad­ni a töb­bi­e­kért. Ez a sze­re­tet ma­gá­val ra­gad­ja a má­si­kat; köl­csö­nös­sé­get és olyan lég­kört te­remt, mely­nek leg­főbb is­mer­te­tő­je­gye pon­to­san az át­tet­sző­ség és a tisz­ta­ság. Mind­ez Is­ten je­len­lé­té­ből fa­kad, és csak­is Ő ké­pes ar­ra, hogy tisz­ta szí­vet te­remt­sen ben­nünk (vö. Zsolt 51,12). A köl­csö­nös sze­re­te­tet él­ve az Ige ki­fej­ti ben­nünk ha­tá­sát: meg­tisz­tít és meg­szen­tel.

Az el­szi­ge­telt ember nem tud so­ká­ig el­len­áll­ni a vi­lág csá­bí­tá­sa­i­nak, a köl­csö­nös sze­re­tet vi­szont olyan kö­ze­get biz­to­sít szá­má­ra, mely­ben ké­pes meg­őriz­ni tisz­ta­sá­gát és hi­te­les ke­resz­tény életét.

'Bol­do­gok a tisz­ta­szí­vű­ek, mert meg­lát­ják az Is­tent.'

A min­dig új­ra vissza­szer­zett tisz­ta­ság gyü­möl­cse ez: "lát­hat­juk" Is­tent, va­gyis meg­ért­jük, hogy Ő mű­kö­dik sze­mé­lyes éle­tünk­ben és a tör­té­ne­lem­ben, meg­hall­juk szí­vünk­ben szó­ló hang­ját és fel­fe­dez­zük őt min­de­nütt, ahol je­len van: a sze­gé­nyek­ben, az Eu­cha­risz­ti­á­ban, Igé­jé­ben, a test­vé­ri kö­zös­ség­ben, az egy­ház­ban.

Meg­íz­lel­jük je­len­lét­ét már itt a föl­dön, ahol  "a hit­ben élünk, a szem­lé­lés még nem osz­tály­ré­szünk" (2Kor 5,7), mind­ad­dig, amíg majd örök­re, "szín­ről szín­re" lát­hat­juk őt (1Kor 13,12).

Chiara Lubich