Pilinszky János - Az egyszerűek imája
Gyakran halljuk, hogy a rózsafüzér (az
olvasó) az egyszerű emberek kezébe való, azoknak az imádsága. Mintha az
egyszerűség valami sajnálatos dolog lenne!
Pedig az igazság épp ennek a fordítottja. A legbonyolultabb intelligencia sem ér sokat, ha magjában nincs ott a lélek egyszerűsége, életadó ereje. Az egyszerűséget nemhogy ki kellene nőnünk: az egyszerűség kell, hogy életünk legbensőbb programja legyen. Érzékeny erény ez, mint a földben születő csíra. Aki nézegetni akarja, sőt mutogatni, termőföldjéből ássa ki, s elpusztítja.
Ennyit az egyszerűségről. De milyen lehet akkor az "egyszerűek imája"? Valóban egyszerű, de egyszerűségében - és épp abban - mélységesen gazdag.
Van benne valami monotónia, ez igaz. De milyen? A rózsafüzér szemeivel sok mindent példáz. Példázza a pillanatok, az órák, az esztendők, az idő múlását, s "bilincsével" az esztendők körforgását is. Testvérien együtt lüktet a mi időnkkel, hűségesen, ahogy nem véletlen, hogy a hűségesek szeretik talán a legjobban. "Monotóniája" a szív "monotóniája", s a költészet ritmusával rokon. Mégis a hétköznapok megszentelésére nincs alkalmasabb imádság nálánál, hiszen épp arravaló, hogy mindig mondhassuk. Megtestesítője az "imádkozzál és dolgozzál", sőt az "imádkozva élj" parancsának. Aki szereti, annak számára "monotóniája" üdítőbb a legtermékenyítőbb csendes esőnél.
És ha megszerettük ezt az imát, akkor megajándékoz tulajdonképpeni tartalmával, amely mintegy az emberibe ágyazva közvetíti az istenit..
Az életre főként két panaszunk van. Egyrészt szürke, másrészt hányatott. Ha szabad azt mondanunk, hogy a rózsafüzér egyszerre megszentelője a szürkének és a fájdalomnak. Megvan a lét harmóniájába, csendjébe beavató ereje, amely átszőheti egyhangú perceinket is, de működhet fordítva is, mint a sebre rakott borogatás. Tragikus titkaival viszont épp hétköznapjaink fenyegető közönyéből kíván fölrázni, vagy épp fordítva: életünk drámájában a legnagyobb drámáit közvetítve felénk, siet segítségünkre a hit, a remény és a szeretet erejével.
Bizony, nem egyszer feledkezünk meg róla, és sajnos, nem egyszer veszítjük el életünk során. Pedig az "egyszerű szívek" szakadatlanul mondják ezt az "egyszerű imádságot".
Pedig az igazság épp ennek a fordítottja. A legbonyolultabb intelligencia sem ér sokat, ha magjában nincs ott a lélek egyszerűsége, életadó ereje. Az egyszerűséget nemhogy ki kellene nőnünk: az egyszerűség kell, hogy életünk legbensőbb programja legyen. Érzékeny erény ez, mint a földben születő csíra. Aki nézegetni akarja, sőt mutogatni, termőföldjéből ássa ki, s elpusztítja.
Ennyit az egyszerűségről. De milyen lehet akkor az "egyszerűek imája"? Valóban egyszerű, de egyszerűségében - és épp abban - mélységesen gazdag.
Van benne valami monotónia, ez igaz. De milyen? A rózsafüzér szemeivel sok mindent példáz. Példázza a pillanatok, az órák, az esztendők, az idő múlását, s "bilincsével" az esztendők körforgását is. Testvérien együtt lüktet a mi időnkkel, hűségesen, ahogy nem véletlen, hogy a hűségesek szeretik talán a legjobban. "Monotóniája" a szív "monotóniája", s a költészet ritmusával rokon. Mégis a hétköznapok megszentelésére nincs alkalmasabb imádság nálánál, hiszen épp arravaló, hogy mindig mondhassuk. Megtestesítője az "imádkozzál és dolgozzál", sőt az "imádkozva élj" parancsának. Aki szereti, annak számára "monotóniája" üdítőbb a legtermékenyítőbb csendes esőnél.
És ha megszerettük ezt az imát, akkor megajándékoz tulajdonképpeni tartalmával, amely mintegy az emberibe ágyazva közvetíti az istenit..
Az életre főként két panaszunk van. Egyrészt szürke, másrészt hányatott. Ha szabad azt mondanunk, hogy a rózsafüzér egyszerre megszentelője a szürkének és a fájdalomnak. Megvan a lét harmóniájába, csendjébe beavató ereje, amely átszőheti egyhangú perceinket is, de működhet fordítva is, mint a sebre rakott borogatás. Tragikus titkaival viszont épp hétköznapjaink fenyegető közönyéből kíván fölrázni, vagy épp fordítva: életünk drámájában a legnagyobb drámáit közvetítve felénk, siet segítségünkre a hit, a remény és a szeretet erejével.
Bizony, nem egyszer feledkezünk meg róla, és sajnos, nem egyszer veszítjük el életünk során. Pedig az "egyszerű szívek" szakadatlanul mondják ezt az "egyszerű imádságot".
