EMLÉK

Százszorszép mennyország, igazság világom!
Valóságod ébred, vagy mindez édes álom?
Szent angyaloknak szétárt szárnyain suhanva,
Így dereng fel régmúlt tiszta énem arca.
És e vágy jövőt remél,
Mert szállni csak az ághoz nőve volt nehéz.

Oly perzselő a lángja, de mégis édes érzés,
Felkavarja lényem, egy rég felejtett kérdés.
És válaszol kigyúlva az élő öntudat:
Ki áldott, nem lehet már többé áldozat.
Mert a lét nem veszteség!
Szállni csak az ághoz nőve volt nehéz.

Értelmét kutatja régi létezésem,
Céljait megújult emlékembe vésem.
Fényem szül ma rólam új valóság képet,
Létem húrja penget végtelen zenéket.
És a lélek egy új tükörbe néz,
Szállni csak az ághoz nőve volt nehéz.

Hogy veszteség az élet, vagy édes szép dicsőség,
Nem az dönt el sorsot, hogy hol, és épp mi történt.
Sem gazdagoknak kincse, sem szegénységnek terhe,
E részletektől nem függ a végtelen kegyelme.
Mindez csak egy gondolatnyi tér,
Hol szállni csak az ághoz nőve volt nehéz.

A boldog létezésnek egyetlen szabálya,
Hogy szívemben lel otthont Istennek csodája.
Hogy távol vagyok Tőle, vagy egészen közel,
Értékét a létnek lám csak ez dönti el.
Így oldja száz kötésem az áldott égi Kéz,
Mert szállni csak az ághoz nőve volt nehéz.