Szent Pál tanúsága az Oltáriszentség mellett
Hogy az őskeresztények már az apostolok korában
hittek az Oltáriszentségben és a valóságos jelenlétben, kitetszik az
újszövetség időbelileg valószínűleg egyik legrégibb iratából, Szent Pál korintusiakhoz írt első leveléből. (Ld. 1Kor 11,23-32)
Pál ezen a helyen szemére veti a korinthusiaknak,
hogy elfelejtették az ő tanítását az Úr vacsorájának megtartásáról, mert
egyházi összejöveteleiken már nem magát az Úr vacsoráját tekintik
legfontosabbnak, hanem egyszerűen a közös étkezést. Még hozzá a gazdagok
azon vetélkednek, hogy ők jobb és több enni-innivalót hoznak magukkal
erre a szeretetlakomára. „Mikor azonban egybegyűltök, az már nem az
Úr vacsorájának elköltése, mert étkezés közben mindenki a saját
vacsoráját veszi elő, és az egyik éhezik, a másik pedig dőzsöl.” (20-21) Szent Pál megrója őket: „Vajon
nincsen házatok az evésre és ivásra? Vagy megvetitek Isten egyházát és
megszégyenítitek azokat, akiknek semmijük nincsen? Mit mondjak nektek?
Dicsérjelek titeket? Ebben nem dicsérlek.” (22)
Ezt követően Szent Pál rámutat arra, hogyan is kell
az Úr vacsoráját Jézus parancsa szerint felfogni és megülni −, mely
bizony egészen más, mint a pusztán az Úr emlékére elköltött
vacsorázgatás!
„...Mert az Úrtól kaptam, amit átadtam nektek,
hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárulták, fogta a kenyeret,
hálát adott megtörte és így szólt: ’Ez az én testem, mely értetek
adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetmre!’ A vacsora után ugyanígy fogta
kelyhet is és így szólt: „Ez a kehely az újszövetség az én
véremben; ezt cselekedjétek, tegyétek ezt, ahányszor csak isszátok, az
én emlékezetemre. Mert valahányszor ezt a kenyeret eszitek és ezt a
kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, míg el nem jön. Aki tehát
méltatlanul esz a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr
teste és vére ellen. Vizsgálja meg tehát az ember önmagát, és úgy egyék a
kenyérből és igyék a kehelyből; mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem
különbözteti meg a testet, saját ítéletét eszi és issza.” (23-29)
Figyeljük meg, hogy nem az úr emléke ellen, nem egy szent szimbolum ellen vétkezünk a méltatlan közeledéssel, hanem: az úr teste és vére ellen! Mégcsak nem is azt mondja Pál, hogy aki méltatlanul eszi ezt a kenyeret, vétkezik az Úr ellen, hanem kifejezetten: az Úr teste ellen! Ennek viszont semmi értelme nem lenne, ha nincs ott Jézus valóságos teste, vagyis, ha a kenyér csak jelenti Jézus testét.
Kinek jutna eszébe például, ha valaki meggyaláz egy
szent jelvényt, mondjuk a király képét, vagy a haza zászlaját, akkor
azt mondaná; hogy az íllető vétkezett a király teste és a haza teste ellen? Vagy aki megbecsteleníti a keresztvizet, az vétkezett a Szentlélek teste ellen? Szent Pál szerint tehát a konszekrált kenyér nem csupán jelképe az úrnak, hanem a Teste, és az átváltoztatott bor nem csupán jelképe az Úrnak, hanem a valóságos Vére! Ezért figyelmeztet az Apostol: „mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem különbözteti meg a testet, saját ítéletét eszi és issza.” (29) Ez bizony megint nagyon erős tanúságtétel amellett, hogy az őskeresztények hittek Jézus valóságos jelenlétében az
átváltoztatott kenyér és bor színe alatt. Ítéletet, kárhozatot eszik
tehát az, aki méltatlanul és bűnös állapotban eszi ezt a Kenyeret.
Ez is igen sokatmondó kijelentés! Merő jelképeket
ugyanis, ha mégoly szent és nemes is és ha még annyira Krisztusra
emlékeztet is − éppenséggel −, méltatlan ember is használhat, pláne ha
jó szándékkal teszi. Emiatt még nem kellene okvetlenül kárhozatba
jutnia. A zsidókról sem mondja sehol a Szentírás, hogy azzal külön
vétkeztek, vagy a kárhozatra lettek volna érdemesek, ha esetleg bűnös
állapotban ették a húsvéti bárányt vagy a mannát; holott, a húsvéti
bárány és a manna is szent jelkép volt, mégpedig az Üdvözítő előképe, a
jövendő Megváltó szimbóluma! Azt azonban már az Apostol, ítéletre,
kárhozatra méltó cselekedetnek tartja, ha valaki meg nem különbözteti az
Úr testét, a közönséges eledeltől. Az átváltoztatott kenyér és bor
tehát nem igazi kenyér és bor többé, és megkülönböztetendő a kenyértől s
bortól!
Megerősíti mindezt Szent Pál, e
korinthusi levél előző fejezetében is, igyekezve az új keresztényeket a
bálványáldozatok lakomáin való részvételtől visszatartani. Így szól: „Az
áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés?
És a kenyér, melyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés?
Mert egy kenyér és test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből
részesülünk.” (1Kor 10,16-17) „…amit a pogányok áldoznak, azt a
démonoknak áldozzák és nem Istennek. Nem akarom, hogy démonokkal
legyetek közösségben. Nem ihatjátok az Úr kelyhét és a démonok kelyhét.
Nem lehettek részesei az Úr asztalának és a démonok asztalának.” (20-21)
Itt megint észre kell vennünk, hogy az Apostol a
megáldott kenyér s kehely élvezetéről nem azt mondja, hogy ez valami
Krisztussal való jelképes szellemi egyesülés, miként a
bálványáldozatokban való részvétel az ördögökkel való lelki, szellemi egyesülés (és nem azt állítja, hogy a résztvevők, részesülnek a démonok testében!).
Nem csoda, ha már az ősegyház egyik nagy hittudósa, Jeruzsálemi Cyrill, e tanúságok alapján így kiáltott fel:
„Minthogy
tehát ő maga (Krisztus) kijelentette és kimondta a kenyérről: ez az én
testem, ugyan ki mer még kételkedni? És minthogy a borról maga
állította: ez az én vérem: vajon ki kételkedhetnék benne valaha, azt
mondván, hogy nem az ő vére? Valamikor Jézus a vizet − amely
pedig hasonló a borhoz −, a galileai Kánában átváltoztatta; akkor mi ne
higgyünk neki, amikor a bort a vérévé változtatja át?”
Forrás ~ Internet
