Ima a halottainkért

 Megboldogultak, végleg boldogok!
Őrizzetek, hogy lelkünk ép legyen,
hogy ez az élet ne csak épp’– legyen:
a mécses lángja értünk is lobog,
szegény élőkért. Gyönge fiatok’
őrizzétek, hogy égve fényesen,
mint emléketek, legyen eleven
s erős (mint ti), ki soha nem zokoghat,
csak amikor fáklyáitok lobognak.
 

Késő volt tőlünk minden vallomás,
éjszínű kárpit, lassú gyász-zene
s az áldozat – iniani munere:
míg éltetek, más kellett volna. Más.
 

Hatalmas árnyak, bölcs halottaink!
Nem nektek kell ez az emlékezés,
hisz éltek úgyis. Bús zsigereink,
nagy álmaink, nagy tévedéseink:
méltó emlékmű, szép engesztelés.
 

Minden korban – bár ölt és öldökölt,
s többre becsült könyököt és ökölt –
az öl erősebb és az anyaföld.
 

Jól-rosszul, míg egy életet letölt
az ember itt, kérünk, őrizzetek;
imádkozunk, de nem csak értetek,
magunkért is, s ti értitek, miért:
Legyen könnyű nekünk a földi lét…