A hála több mint …
Az ismert magyar író, Gárdonyi Géza írja egy helyütt: „A tanító legnagyobb tövise a hálátlanság. De mindig gondoljunk a legfőbb tanítómesterre, hogy neki e tövisekből egy egész koszorú jutott”. Gárdonyi természetesen Krisztusnak, a legfőbb tanítónak példáját állítja az iskolákban tanítók elé. Jézus példáját, aki egész életében jót tett az emberekkel, mégis élete során, de legfőképpen élete végén, szenvedésekor és halálakor az emberi hálátlanságot tapasztalta meg.
A hit és a hála témájával találkozunk a mai vasárnap evangéliumában. A hittel, mint a gyógyítás megelőző feltételével és a hálával, mint a gyógyulást követő érzés kifejezésével.Tíz leprás betegségből meggyógyított emberről olvasunk az evangéliumban, akik közül kilenc hálátlannak bizonyult. Egyetlen személy tért vissza gyógyítójához, hogy kifejezze háláját, köszönetét. Jézusnak is fájt hálátlanságuk. Keserűen kérdezte: „Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” (Lk 17,17-18).
A hálátlanság korunkban szinte népbetegséggé vált. Mintha mindenkinek elromlott volna az emlékezőtehetsége. Mintha mindenki megfeledkezne arról, hogy mennyi jót köszönhet Istennek vagy embertársainak. Mintha mindent természetesnek vennénk, és semmit sem értékelnénk ajándékként. Mit jelent a hála? Az udvariasságból mondott köszönet még nem hála, a hála több ennél. Ha jól nevelt ember módjára megköszönünk valamit, ez még nem hála, a hála több ennél. Ha illendőségből megköszönjük, aminek megfizettük az árát, ez nem hála, a hála több ennél. Ha az ajándékba kapott, ingyenes dolgoknak örülünk, ez még nem hála, a hála több ennél. A hálára nem Istennek vagy a másik embernek van szüksége, hanem nekünk. Nekünk van szükségünk arra, hogy kifejezhessük hálánkat és ezáltal nemesebbé váljon a lelkünk.
Távol álljon tőlünk az a szándék, hogy a tíz leprás történetét olvasva elítéljük a kilenc hálátlant! Ha csak ennyit tennénk, akkor nem értettünk meg semmit a történet mondanivalójából. A történet inkább ösztönözzön bennünket arra, hogy mindenben Isten ajándékát lássuk és mindenért legyünk hálásak! Ha emberi kapcsolatainkból eltűnnek az önzetlenül végzett, viszonzást nem váró jócselekedetek, eltűnik a hála is. Hálánk soha ne maradjon érzés vagy gondolat, hanem fejezzük azt ki szavainkkal, és ha van lehetőségünk arra, hogy a másik emberrel jót tegyünk, akkor viszonozzuk jószívűen cselekedetét!
Vegyük szemügyre emberi kapcsolatainkat! Mitől romlanak el egy idő után? Több kiváltó oka lehet annak, ha megneheztelünk, megharagszunk valakire. A régi barátságok sokféle ok miatt megszűnhetnek. Megszakítjuk a kapcsolatot azokkal, akik bántanak, bántalmaznak minket, de akkor is, ha szándékosan vagy akaratlanul kárt okoznak nekünk. A félreértés, a féltékenység vagy a visszautasítás szintén kiválthatja a szakítást. De mindennél jobban fáj, amikor valaki hálátlan hozzánk. Korábban jót tettünk vele, de ő erről már megfeledkezett. Ha a szomorúság és elkeseredettség emberi érzését alkalmazhatjuk Istenre, akkor azt állíthatjuk, hogy Istennek mindennél jobban fáj, amikor az emberi hálátlanságot látja.
A szentmise hálaadás. Hálaadás Istennek a tőle kapott adományokért, lelki javakért, kegyelmi segítségért. Amikor Isten elé állunk, érezzük, hogy a szó kevés, az érzés kevés, a gondolat kevés. Mit adhatunk Istennek hálánk kifejezéséül? Valójában egyetlen dolgot: Jézus Krisztus hálaadásához, önfelajánlásához csatlakozunk. Ez az Istennek tetsző hálaadás! Ez a méltó módon kifejezett hála! És miként az Atya elfogadta Krisztus áldozatát és hálaadását, ugyanúgy elfogadja a miénket is. Azért fontos számunkra a szentmise, mert így tudjuk leginkább hálánkat kifejezni Istennek.
© Horváth István Sándor
