Túrmezei Erzsébet - A nagy titok

Túrmezei Erzsébet - A nagy titok

A beteg arcán béke, nyugalom.
És feje felett a falon
selyemre hímzett különös szavak: Középen nagy betűkkel ez: ,,Szenvedni"...
és körülötte, virágok közé rejtve:
,,kell... tudok... szabad!"

Elmondja, ha értelmét kérdezed,
a szíve mennyit lázadt, vétkezett,
míg csak azt tudta, hogy szenvedni kell.
Elébe állt az elkerülhetetlen,
és látta, hogy nem menekülhet el,
nem segít könny és keserű miért,
hogyha szenvedni kell, szenvedni kell!

Azután lassan elcsendesedett,
s megtanulta, hogy szenvedni lehet,
békén, a keresztfára feltekintve,
nem úgy, mint eleinte.
Hisz a tövisek áldást rejtegetnek,
halálba hullt mag gyümölcsöt terem.
S mint akit szent erő erősített meg,
vallotta már merészen, mosolyogva:
Tudok, tudok szenvedni, Mesterem!

Ma már többet tud: Szenvedni szabad!
Ma már énekel a kereszt alatt.
Hisz földi vak szemek, ha nem is látják,
az övé látja: Szenvedni kiváltság,
Krisztussal, Krisztusért! És ma már tudja,
hogy a tövises út a Krisztus útja.

Nem is kíván mást, csak menni, amerre
Mestere lábnyomai látszanak!
Szívében zeng a diadalmas ének,
hogy ,,szenvedni szabad, szabad, szabad!"
Nincs gát, nincs akadály, nincs tilalom!
- Ezért ragyog ott a különös írás,
a nagy titok, felette a falon.

Amíg szemem csodálja csendesen,
szívem mélyén egyért esedezem.
Hisz a tövisek senkit sem kímélnek...
Előbb vagy utóbb tűzbe vet a Mester,
úgy akarja hitünket edzeni.
,,Szenvedni kell... tudok... szabad!"
Nehéz órákban kipróbált szavak!
Ó, Mesterem,
úgy szeretném a végén kezdeni!