Túrmezei Erzsébet - Hazaérkezés
Ádám késő utóda, én
is
az Édenen kívül
születtem.
Az Édenen kívül
bolyongtam
átok alatt,
számkivetetten.
Küzdve bogánccsal,
tövisekkel,
kiverejtékezett
kenyéren,
emberszívemben
Édenkertnek
emléke szunnyadt
hófehéren.
És magamválasztotta
úton,
magamakarta szóval,
tettel,
és szép, szabad
nyomorúságban
pazarul évre év
veszett el.
S mikor kisemmizett
a kedvem,
csalóka vágyak
megcsúfoltak,
odalett büszke
emberségem,
és úgy hevertem,
mint a holtak:
samaritánus
irgalommal
fölémhajolt az
Istenember.
Megetetett
vigasztalással,
megitatott hűs
kegyelemmel.
Éreztem, hogy kevély
szememből
sok bűnsirató könny
szivárog:
„Elég, elég a
magaméból!
Ezután a Te utadon
járok!”
Ahogy
kimondtam – lehanyatlott
a kard a kérubok
kezében.
Messzetévedt, bús
gyermekének
kitárta kapuját az
Éden.
Fái között ott várt
az Isten,
ködbeborult királyi
Felség.
„Atyád” – súgta az Istenember.
S elfödött az
Isten-közelség.
„Atyám!” – A viharvert madárka
pihen
el így a pelyhes fészken. –
„Atyám!” Ujjongani
szeretnék,
sírni, kacagni:
hazaértem!
Haza, a Te
akaratodba,
édeni kerted
közepébe!
Ó, akármilyen messze
Tőled
szüntelen ott kísért
a képe!
Küzdve bogánccsal és
tövissel,
kiverejtékezett
kenyéren,
emberszívemben
Édenkerted
emléke szunnyadt
hófehéren.
Soha, soha ne legyek
újra
magam útjának
átokvertje!
Védve és virrasztva
öleljen
akaratodnak
Édenkertje.
Boríthat benne
éjsötétség
és túl a táj, mint
nap ragyoghat:
akaratodnak Édenéből
nem egy lépést! nem
egy tapodtat!
Az Atya fényben állt
a fák közt,
és gyermeke előtte
térden.
Harmatos, hűvös
alkonyat volt…
Ádám utóda…
hazaértem!
