Túrmezei Erzsébet - Az élet dolgai – A csöndről
A mai ember, különösen is a nagyvárosban élő, fél a csöndtől. Folyton
szólnia, sőt, hangoskodnia kell körülötte valaminek: tévé, rádió,
hifitorony, utcazaj, kiabálás, diszkó, motorberregés. Sokan még
„beszélgetni” is csak kiabálva, emelt hangon tudnak. Fél az ember a
csöndtől? Miért is? Talán mert a csöndben bizonyos hangok
félreérthetetlenül fölismerhetőek. Például lelkiismeretének a hangja,
például Isten szava. Ahogyan Szent Pál mondja: „A hit tehát hallásból
fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából.” (Rómaiaknak írt levél,
10,17.) Akinek pedig tele van a füle a világ zajaival, annak aligha lesz
füle a hallásra. Még a külső hangokra is érzéketlen lesz, nemhogy a
belsőkre… Nehéz dolog a lelkiismeret hangját meghallgatni, igaz!
Mennyivel könnyebb mindig mást, másokat okolni! A globalizációt, a
kukacoskodó főnökömet, a szemtelen gyereket, a szabálytalankodó autóst, a
hányaveti eladót, a …-t. De ha magamba
nézek, meghallván a belső hangot, meg kell számolnom a bűneimet,
hibáimat, odavetett szavaimat, nem odafigyeléseimet,
türelmetlenségeimet, butaságaimat, szeretetlenségeimet, és le kell(ene)
számolnom velük. Vagy legalább egy részükkel. Vagy legalább megpróbálni…
Maradnak úgyis tőlem független dolgok, helyzetek, amiket el kell
szenvednem. Ám ha jól megnézzük, alighanem legalább annyit tettem hozzá
saját magam az engem gyötrő bajokhoz, mint amennyit objektíve „rám mért a
Sors”. Csak hát ehhez csönd kellene… Isten szava is, akárcsak a
lelkiismeret hangja, a csöndön át érkezik hozzánk, ha hagyjuk. Ez a
csönd nem azonos a hangnélküliséggel. Isten csöndje nagyon is hangos
lehet. Nekem az Ő csöndje szól a falevelek susogásából, a szél
zúgásából, a patak csörgedezéséből, a madarak énekéből. A fenséges
hegyekből ugyanúgy, mint a tenger kékjéből. Mind arra figyelmeztet,
hagyjam a magam szavait, melyek sokszor kimódoltak, nem az igazságról
szólnak, maradjak csöndben és hallgassam Isten szavát, mely árad felém a
Teremtésből. Isten szavát hallom ki Mozartból és Michelangelóból, egy
gyermek mosolyából és egy felnőtt jócselekedetéből, egy szál májusi
orgonából és egy korhadó fából. A teremtett világon keresztül szól
hozzám, és nem kell semmi, hogy meghalljam, nem kell elutazni sehova,
nem kell hozzá pénz, nem kell karrier és pozíció, nem kell még egészség
vagy boldogság sem. „Csak” fül kell… „Csak” meg kell hallani a hívást,
ami belülről jön. És ebben a termékeny csöndben fölhangzik a lélek
válasza: „Köszönöm a csöndet, Uram, köszönöm a madárdalt és virág
színét, és köszönöm a keresztet, amit a vállamra tettél, hogy súlya
alatt el tudjak csöndesedni, hogy meghalljam végre a Te hangodat!”
