Tökéletesség és alázat

 

 "A nap sugaraival azért szállhat alá a földbe, mert a magasság útját járja, 

s azért lehet minden élet forrása, mivel minden élő szolgája. 

E gyönyörű jelkép a lelki életben érvényesül csak igazán. 

Aki az alázat nyitottságában és osztatlan odaadásában él, anélkül, hogy tudná, 

a tökéletesség magaslatát lakja, részese azoknak az isteni erényeknek, miket soha,

 semmiféle körülmények között nem birtokolhat az egyéni büszkeség bármiféle különállása."

Pilinszky János - Tökéletesség és alázat

Az Evangélium tökéletességre hív meg bennünket: “Hallottátok a mondást : Szeresd embertársaidat és gyűlöld ellenségeidet. 

Én pedig mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, aki napját felkelti rosszakra és jókra egyaránt; esőt ad igazaknak is, hamisaknak is. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, milyen jutalmatok lesz? Vajon nem ezt teszik a vámosok is? És ha csak testvéreiteket üdvözlitek, milyen különös dolgot tesztek? Vajon nem ezt teszik a pogányok is ?”

A Máté-evangéliumból vett fenti idézet talán legszebb és leggazdagabb megfogalmazása a keresztény tökéletesség iskolájának.

A szimbólumok nyelvén az isteni alázat kövesében jelöli meg a keresztény tökéletesség útját. Ennek világos fölismerése annál fontosabb, mivel a régi pogány felfogás ma is sokakba ott kísért.

Hányszor hallhatjuk: “Én büszke lélek vagyok, tökéletességre törekszem, nem tudom alább adni”.

S aki így beszél, nem is gondol arra, hogy a tökéletesség és büszkeség az evangéliumi tanítás szerint gyökerében ellentmondásos, egymást kizáró fogalmak.

A nap és az eső képében az Evangélium nem csupán az anyagi világ Isten iránti föltétlen engedelmességét állítja elénk példaképül, hanem Istennek a teremtéssel szembeni osztatlan és isteni alázatát is (Simone Weil).

Ily módon eső és nap mechanikus pártatlansága egy magasabb, isteni síkra vetítve, mint az alázat szimbóluma, s a szeretet elengedhetetlen törvénye jelenik meg számunkra. A tökéletességre való meghívás tehát lényege szerint alázatra való meghívás; a szeretetnek minden ítélkezéstől mentes gyakorlatát jelenti.

A nap sugaraival azért szállhat alá a földbe, mert a magasság útját járja, s azért lehet minden élet forrása, mivel minden élő szolgája. E gyönyörű jelkép a lelki életben érvényesül csak igazán. Aki az alázat nyitottságában és osztatlan odaadásában él, anélkül, hogy tudná, a tökéletesség magaslatát lakja, részese azoknak az isteni erényeknek, miket soha, semmiféle körülmények között nem birtokolhat az egyéni büszkeség bármiféle különállása.