„Mert gyönyörködtem az Isten törvényében a belső ember szerint”, de egy másik törvény, amely
a tagjaimban volt és ellenkezett elmém törvényével, rabul adott engem a bűn
törvényének.
A bűn megkötözöttségének ebben a gonosz és
elesett állapotában valóban szüntelenül harcoltam, de soha nem győztem.
Korábban akarattal szolgáltam a bűnnek, most akaratlanul; de most is csak
szolgáltam. Elestem, majd felkeltem, azonban újra elestem. Néha leveretve és
nagy szorongásban voltam; máskor meg győzedelmeskedtem és örvendeztem. Mert
korábbi állapotomban gyakran éreztem a törvény rettenetes előízét, a mostaniban
viszont az evangélium vigasztalását. A természet és kegyelem között ez egész
harc során, amely most már tíz éve tartott, sokszor menekültem az imádsághoz;
különösen amikor nyugtalanságban voltam; s ebben találtam vigasztalást. Ezeket
a hitben való élet rövid előfutárainak tekintettem. Azonban még mindig a „törvény alatt”, és nem a „kegyelem alatt”
voltam, abban az állapotban, amelyben a legtöbb keresztyén megelégedetten él és
hal meg; mert a bűnnel csak
küzdöttem, de nem szabadultam meg tőle; nem voltam birtokában a Lélek
bizonyságtételének sem, s valójában nem is lehettem; mert nem hit által
kerestem, hanem a törvény cselekedeteiből. …
Isten munkája milyen változást idéz elő a szíven a
Krisztusban való hit által, szívemet szokatlan módon átmelegedni éreztem. Úgy
éreztem, hogy rábíztam magam Krisztusra, és egyedül csak Krisztusra üdvösségem
tekintetében: és bizonyságot nyertem arra nézve, hogy minden bűnömet, az én
bűneimet elvette és megszabadított a bűn és halál törvényétől. ... S úgy
láttam, hogy főképpen ebben nyilatkozott meg mostani és korábbi állapotom
közötti különbség. Minden erőmmel törekedtem, sőt tusakodtam a törvény alatt is
és a kegyelem alatt is egyaránt. Akkor azonban gyakran, ha nem is mindig, én
győzettem le; most pedig mindig győzedelmes voltam.”
