Túrmezei Erzsébet ~ Őszi kék ég

Az őszi kék ég mint selyemfátyol,
húzódik egyre fáig a fától
s én nem látom elejét, végét.
Végtelenül kék az őszi kék ég…
az őszi kék ég.

Harcos, vad szelek tépő csapatja
a leveleket szárnyra kapja.
Táncolva viszi az úton végig,
táncolva csapja egész az égig,
a kéklő égig.

Szárnyára kapott az élet engem.
Amerre sodor, arra kell mennem.
Nagy, poros úton hánytorgat egyre.
Oly ritkán kap fel kéklő egekbe…
kéklő egekbe.

Pedig én oda, fel, oda vágyom!
Oda a szívem, oda az álmom.
Unom, utálom a poros földet.
Kereső szemem az égen zörget,
Az égen zörget.

Oda vágyom. A porfátyolon által
oda, fel repül a lelkem vággyal.
Szívja az égnek végtelenségét
és átöleli az őszi kék ég…
az őszi kék ég.