ÉLETIGE ~ AZ ÉLET IGÉJE

 

  ÉLETIGE 2014 január

 „Talán megoszlott Krisztus?” (1Kor 1,13) ~
„Krisztus, az Egyház egyetlen alapja” (vö. 1Kor 3,11)

 

'Krisztus, az Egyház egyetlen alapja' (vö. 1Kor 3,11) 

Kr. u. 50-ben Pál Korintusba ment. Ez a nagy görög város kereskedelmi kikötőjéről volt híres, és sokféle szellemi irányzatnak adott otthont. Az apostol 18 hónapig hirdette itt az evangéliumot, egy virágzó keresztény közösség alapjait teremtve meg ezzel. Utána mások folytatták az evangélium hirdetését. Az újonnan megtért keresztények viszont hajlottak arra, hogy inkább a Krisztus üzenetét hordozó emberekhez ragaszkodjanak, mint magához Krisztushoz. Így pártoskodás ütötte fel a fejét közöttük: „én Pállal tartok” – mondták egyesek, mások pedig, szintén a számukra kedves apostolra utalva: „én Apollóval tartok”, „én Péterrel”.

A közösséget zavaró megosztottság láttán Pál határozottan megállapítja, hogy az Egyházat – melyet egy épülethez, pl. templomhoz hasonlít – sokan építik ugyan, de csak egyetlen alapon nyugszik: élő alapköve Jézus Krisztus.

Ebben a hónapban, a keresztények egységéért végzett imahét alkalmával az Egyházak és egyházi közösségek együtt idézik fel, hogy egyedüli alapjuk Krisztus, és hogy csak akkor juthatnak el a teljes és látható egységre maguk között, ha Hozzá csatlakoznak, és megélik az egyetlen evangéliumot.

 

'Krisztus, az Egyház egyetlen alapja'

Krisztusra építeni életünket azt jelenti, hogy egy vagyunk Vele, úgy gondolkodunk, ahogyan Ő, azt akarjuk, amit Ő, úgy élünk, ahogyan Ő élt.

De hogyan építsünk Rá, hogyan verjünk Benne gyökeret? Hogyan legyünk egy Vele?

Úgy, hogy valóra váltjuk az evangéliumot.

Jézus az Ige, Isten megtestesült Igéje; Ő az Ige, aki magára vette az emberi természetet. Mi is akkor leszünk igazi keresztények, ha olyan emberek leszünk, akiknek egész életét Isten Igéje alakítja.

Ha éljük igéit, sőt, ha igéi éltre kelnek bennünk, olyannyira, hogy „élő igékké” alakítanak át minket, akkor egy vagyunk Vele, szorosan Hozzá tartozunk. Akkor nem az „énünk” él többé, vagy a „mi”, hanem az Ige él mindannyiunkban. Ezzel hozzájárulunk ahhoz, hogy valóra váljon a keresztények közötti egység.

Ahogy a testnek lélegeznie kell ahhoz, hogy éljen, ugyanúgy a léleknek is, hogy éljen, Isten Igéjét kell élnie.

Az első gyümölcsök egyike az, hogy Jézus megszületik bennünk és közöttünk. Ez gondolkodásmódunk megváltozásához vezet: a körülményekkel, egyénekkel vagy a társadalommal kapcsolatban Krisztus lelkületét oltja szívünkbe, legyünk akár európaiak, ázsiaiak, ausztrálok, amerikaiak vagy afrikaiak.

[…]

A megélt ige megszabadít minket az emberi korlátozó tényezőktől, örömet, békét és egyszerűséget ad, az élet teljességét, fényt. Azért van így, mert az ige által Krisztushoz csatlakozunk, az Ige pedig lassan-lassan átalakít minket, hogy másik Ő legyünk.

 

'Krisztus, az Egyház egyetlen alapja'

Van viszont egy ige, amely magában foglalja az összes többit: a szeretet, az Isten és a felebarát iránti szeretet. Jézus szerint ebben áll „az egész törvény és a próféták” .

Minden ige Isten Igéje, még ha más és más módon és emberi szavakkal van is kifejezve. És mivel Isten a Szeretet, ezért minden Ige szeretet.

Hogyan éljünk tehát ebben a hónapban? Hogy kerüljünk szoros közelségbe Krisztussal, aki „az Egyház egyetlen alapja”? Úgy, hogy szeretünk, ahogyan Ő tanított minket.

„Szeress, és tégy, amit akarsz” – mondta szent Ágoston, szinte összefoglalva ezzel az evangéliumi élet törvényét. Mert ha szeretünk, nem tévedünk, és egészében teljesítjük Isten akaratát. - Chiara Lubich

 

 Életige ~ 2014. január
A világ sok részén január 18. és 25. között tartják az imahetet a keresztények egységéért, más helyeken Pünkösdre teszik ezt az alkalmat.
Ebben az évben az imahét mottója a következő: „Talán megoszlott Krisztus?” (1Kor 1,13)
Az ilyenkor kiválasztott bibliai részhez Chiara Lubich minden évben magyarázatot fűzött. Ezt a hagyományt folytatva ajánljuk azokat a gondolatokat, amelyeket 2005. januárjában a következő ige magyarázataként írt: „Krisztus, az Egyház egyetlen alapja” (vö. 1Kor 3,11). Ez segíthet elmélyülnünk az idei évre választott igében is.

 

  Az Élet Igéje ~ 2014. február

 

'Bol­do­gok a tisz­ta­szí­vű­ek, mert meg­lát­ják az Is­tent.' (Mt 5,8)

Jé­zus a he­gyi be­széd­del kez­di meg ta­ní­tói mű­kö­dé­sét. A Genezáreti-tó mel­let­t Kafarnaum kö­ze­lé­ben fel­ment egy hegy­re, le­ült - ahogy ak­ko­ri­ban a ta­ní­tók szok­ták -, és be­szélt a tö­meg­nek a bol­dog­sá­gok­ról. Az Ószö­vet­ség több­ször is hasz­nál­ja a "bol­dog" ki­fe­je­zést: azo­kat tün­te­ti ki ez­zel a jel­ző­vel, akik valamilyen mó­don va­ló­ra vál­tották az Úr Igé­jét.

Jé­zus a ta­nít­vá­nyok szá­má­ra rész­ben már is­mert bol­dog­sá­go­kat idé­zi, azt azon­ban elő­ször hall­ják, hogy a tisz­ta­szí­vű­ek nem­csak föl­me­het­nek az Úr he­gyé­re (vö. Zsolt 24,4) - amint azt a Zsol­tár meg­ének­li - , ha­nem meg is lát­hat­ják Is­tent. Mi­lyen te­hát az a ma­ga­sabb ren­dű tisz­ta­ság, mely ek­ko­ra ju­tal­mat ér­de­mel? Jé­zus be­szé­dei bő­sé­ges ma­gya­rá­za­tot ad­nak er­re. For­dul­junk te­hát hoz­zá, hogy a hi­te­les tisz­ta­ság for­rá­sá­ból me­rít­hes­sünk!

'Bol­do­gok a tisz­ta­szí­vű­ek, mert meg­lát­ják az Is­tent.'

"Ti már tisz­ták vagy­tok a ta­ní­tás ál­tal, ame­lyet hir­det­tem nek­tek" (Jn 15,3): Jé­zus sze­rint ez a meg­tisz­tu­lás leg­ha­té­ko­nyabb esz­kö­ze. Elsősorban nem a val­lá­si szer­tar­tá­sok gya­kor­lá­sa tisz­tít­ja meg a lel­ket, ha­nem az Ige. Jé­zus Sza­va nem olyan, mint az em­be­re­ké. Ben­ne ugyan­az a Krisz­tus van je­len, aki - bár más mó­don - je­len van az Eu­cha­risz­ti­á­ban is. Az Ige ré­vén Krisz­tust fo­gad­juk ma­gunk­ba, s ha en­ged­jük őt cse­le­ked­ni, meg­sza­ba­dít a bűn­től, va­gyis tisz­tá­vá te­szi a szí­vün­ket.

A tisz­ta­ság te­hát a meg­élt Ige gyü­möl­cse: ab­ból fa­kad, hogy élet­re vált­juk Jé­zus igé­it, me­lyek meg­sza­ba­dí­ta­nak ra­gasz­ko­dá­sa­ink­tól. Ezek ugyan­is el­ke­rül­he­tet­le­nül ki­ala­kul­nak ben­nünk, ha lé­tünk nem Is­ten­ben és ta­ní­tá­sá­ban gyö­ke­re­zik. Elő­for­dul­hat, hogy a tár­gyak, a te­remt­mé­nyek vagy ön­ma­gunk rab­ja­i­vá vá­lunk. Ha vi­szont egye­dül Is­ten áll szí­vünk kö­zép­pont­já­ban, min­den más el­ve­szí­ti je­len­tő­sé­gét.

Hogy sikerrel járjunk, jó, ha a nap fo­lya­mán több­ször is az­zal a fo­hásszal for­du­lunk Jé­zus­hoz, Is­ten­hez, ame­lyet a Zsol­tár­ban ol­vas­ha­tunk: "Te vagy, Uram, az egyet­len kin­csem!" (vö. Zsolt 16,2) Is­mé­tel­jük el gyak­ran, fő­ként, ami­kor a kü­lön­bö­ző ra­gasz­ko­dá­sok olyan ál­mo­kat, ér­zé­se­ket, szen­ve­dé­lye­ket éb­resz­te­nek ben­nünk, me­lyek el­ho­má­lyo­sít­hat­ják tisz­tán­lá­tá­sun­kat és meg­foszt­hat­nak sza­bad­sá­gunk­tól.

Ked­vünk tá­mad meg­néz­ni bi­zo­nyos rek­lá­mo­kat vagy tv-mű­so­ro­kat? Nem! Mond­juk ezt: "Te vagy, Uram, az egyet­len kin­csem." Ez az el­ső lé­pés. Ha új­ra ki­fe­je­zés­re jut­tat­juk Is­ten irán­ti sze­re­te­tün­ket, si­ke­rül­ni fog ki­lép­ni ön­ma­gunk­ból, s így is­mét tisz­ták le­szünk.

Ész­re­vesszük, hogy egy em­ber vagy egy mun­ka aka­dályt gör­dít kö­zénk és Is­ten kö­zé, s ve­szé­lyez­te­ti ve­le va­ló kap­cso­la­tunk át­tet­sző­sé­gét? Itt a pil­la­nat, hogy új­ra ki­mond­juk ne­ki: "Te vagy, Uram, az egyet­len kin­csem." Ez se­gí­te­ni fog ab­ban, hogy meg­tisz­tít­suk szán­dé­ka­in­kat és vissza­sze­rez­zük a bel­ső sza­bad­sá­got.

'Bol­do­gok a tisz­ta­szí­vű­ek, mert meg­lát­ják az Is­tent.'

A meg­élt Ige sza­bad­dá és tisz­tá­vá tesz, mi­vel sze­re­tet. Hi­szen a sze­re­tet az, mely is­te­ni tü­zé­vel meg­tisz­tít­ja szán­dé­ka­in­kat és egész ben­sőn­ket. A Bib­lia sze­rint ugyan­is az ér­te­lem és az aka­rat a szív leg­mé­lyén la­ko­zik.

Az a sze­re­tet azon­ban, amit Jé­zus kér, és ami le­he­tő­vé te­szi en­nek a bol­dog­ság­nak az élé­sét, a köl­csö­nös sze­re­tet, mely ak­kor szü­le­tik meg, ha va­la­ki - mint Jé­zus - kész éle­tét ad­ni a töb­bi­e­kért. Ez a sze­re­tet ma­gá­val ra­gad­ja a má­si­kat; köl­csö­nös­sé­get és olyan lég­kört te­remt, mely­nek leg­főbb is­mer­te­tő­je­gye pon­to­san az át­tet­sző­ség és a tisz­ta­ság. Mind­ez Is­ten je­len­lé­té­ből fa­kad, és csak­is Ő ké­pes ar­ra, hogy tisz­ta szí­vet te­remt­sen ben­nünk (vö. Zsolt 51,12). A köl­csö­nös sze­re­te­tet él­ve az Ige ki­fej­ti ben­nünk ha­tá­sát: meg­tisz­tít és meg­szen­tel.

Az el­szi­ge­telt ember nem tud so­ká­ig el­len­áll­ni a vi­lág csá­bí­tá­sa­i­nak, a köl­csö­nös sze­re­tet vi­szont olyan kö­ze­get biz­to­sít szá­má­ra, mely­ben ké­pes meg­őriz­ni tisz­ta­sá­gát és hi­te­les ke­resz­tény életét.

'Bol­do­gok a tisz­ta­szí­vű­ek, mert meg­lát­ják az Is­tent.'

A min­dig új­ra vissza­szer­zett tisz­ta­ság gyü­möl­cse ez: "lát­hat­juk" Is­tent, va­gyis meg­ért­jük, hogy Ő mű­kö­dik sze­mé­lyes éle­tünk­ben és a tör­té­ne­lem­ben, meg­hall­juk szí­vünk­ben szó­ló hang­ját és fel­fe­dez­zük őt min­de­nütt, ahol je­len van: a sze­gé­nyek­ben, az Eu­cha­risz­ti­á­ban, Igé­jé­ben, a test­vé­ri kö­zös­ség­ben, az egy­ház­ban.

Meg­íz­lel­jük je­len­lét­ét már itt a föl­dön, ahol  "a hit­ben élünk, a szem­lé­lés még nem osz­tály­ré­szünk" (2Kor 5,7), mind­ad­dig, amíg majd örök­re, "szín­ről szín­re" lát­hat­juk őt (1Kor 13,12).

Chiara Lubich

AZ IGAZI SZERETET - ÉLETIGE

"Szeresd embertársadat, mint saját magadat." (Mt 22,39)

Ezt az igét már az Ószövetségben is megtaláljuk. (Lev 19,18) Amikor Jézusnak egyszer feltettek egy provokatív kérdést, a rabbinikus és prófétai hagyományra támaszkodva válaszolt, mely a Tórának, vagyis Isten Bibliában megfogalmazott tanításának közös alapját kutatta. Hillel rabbi, Jézus egyik kortársa ezt mondta: "Ne tedd felebarátodnak azt, ami gyűlöletes számodra: ebben áll az egész törvény. Minden más ennek a magyarázata." (Shabb. 31a. - szabad fordítás)

A zsidó tanítók szerint a felebarát szeretete az Isten iránti szeretetből fakad, aki saját képmására és hasonlatosságára teremtette az embert. Ezért nem szerethetjük Istent anélkül, hogy ne szeretnénk a teremtményét is. Ez az igazi gyökere a testvér iránti szeretetnek s ez az, ami "a törvényben általános érvényű alapelv." (Akiba rabbi, Slv 19,18 - szabad fordítás)

Jézus megerősíti ezt és hozzáfűzi, hogy a felebaráti szeretet parancsa hasonló az első, a legfőbb parancshoz, vagyis hogy szeressük Istent teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből. Hangsúlyozva a hasonlóságot, Jézus végérvényesen összekapcsolja ezt a két parancsot, s ugyanígy tesz az egész keresztény hagyomány is, amint az János apostol tömör megfogalmazásából kiderül: "Mert, aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát." (1Jn 4,20)

"Szeresd embertársadat, mint saját magadat."

Az evangélium világosan megmondja, hogy minden ember - legyen az férfi vagy nő, barát vagy ellenség - a felebarátunk, akit tisztelnünk, becsülnünk, méltányolnunk kell. Az embertárs iránti szeretet egyetemes és személyes egyszerre. Átöleli az egész emberiséget, ugyanakkor konkrét: a mellettünk élők szeretetében ölt testet.

De ki adhat nekünk olyan nagy szívet, ki támaszthat bennünk akkora jó szándékot, hogy közelinek - felebarátainknak - érezzük azokat is, akik nagyon távol állnak tőlünk? Ki az, aki segít legyőzni önszeretetünket, hogy képesek legyünk saját magunkat látni a másikban? Ez Isten ajándéka, sőt magának Istennek a szeretete, mely "a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe." (Róm 5,5)

Tehát nem egy hétköznapi szeretetről, nem egyszerű barátságról vagy pusztán emberszeretetről van szó, hanem arról a szeretetről, mely a keresztségkor áradt ki a szívünkbe: magának Istennek, a Szentháromságnak az életét alkotó szeretetről, melyben mi is részesedhetünk.

Egyszóval: a szeretet a minden. Ahhoz azonban, hogy jól élhessük, ismernünk kell tulajdonságait, melyeket az evangélium és általában a Szentírás tár elénk. Ennek a szeretetnek van néhány alapvető vonása, melyeket a következőkben foglalhatunk össze: Jézus, aki mindenkiért meghalt és mindenkit szeretett, először is arra tanít minket, hogy az igazi szeretet mindenkire irányul. Nem olyan, mint amit sokszor mi élünk; nem egyszerűen emberi szeretet, melynek hatósugara csupán a családra, a barátokra, a szomszédokra terjed ki...

Az igazi szeretet, amit Jézus kér, nem tűri, hogy különbséget tegyünk az emberek között: nem létezik számára rokonszenves vagy ellenszenves, szép vagy csúnya, felnőtt vagy gyerek; nem nézi, hogy ki honfitárs és ki idegen, ki tartozik az én egyházamhoz és ki egy másikhoz, s nem veszi figyelembe a vallási különbségeket sem. Ez a szeretet mindenkit szeret. Így kell tennünk nekünk is: mindenkit szeretni.

Az igazi szeretet másik jellemzője, hogy elsőként szeret. Nem várja, hogy szeressék, ahogy ez az emberi szeretet esetében lenni szokott: általában azt szeretjük, aki szeret bennünket. Nem! Az igazi szeretet kezdeményez, amint az Atya tette: amikor még bűnösök voltunk, vagyis nem szerettünk, elküldte Fiát megmentésünkre. Mindenkit szeretni tehát és elsőként szeretni.

Az igazi szeretet továbbá Jézust látja minden felebarátban: "Nekem tetted" (Vö. Mt 25,40) - mondja majd Jézus az utolsó ítéletkor. És ez vonatkozik a jóra, amit teszünk, de sajnos a rosszra is. Az igazi szeretet szereti a barátot és az ellenséget egyaránt: jót tesz vele, imádkozik érte. Jézus azt is akarja, hogy a szeretet, amit a földre hozott, kölcsönössé váljék; hogy az emberek szeressék egymást egészen addig, míg el nem jutnak az egységre. A szeretet e tulajdonságai jobban megértetik velünk az e havi igét, és segítenek mélyebben megélni.

"Szeresd embertársadat, mint saját magadat."

Igen, az igazi szeretet úgy szereti a másikat, mint saját magát. És ez szó szerint értendő: valóban önmagunkat kell látnunk a másikban és azt tenni neki, amit magunknak tennénk. Az igazi szeretet tud szenvedni a szenvedővel és örülni az örvendezővel; kész hordozni a másik terheit, és - amint Pál mondja - képes eggyé válni azzal, akit szeret. Tehát nem csupán érzelmekben, szép szavakban fejeződik ki, hanem konkrét tettekben.

Aki más hitet vall, az is törekszik az ún. "aranyszabály" élésére, melyet minden vallásban megtalálunk. Ez azt kéri, hogy úgy bánjunk másokkal, ahogy szeretnénk, ha velünk bánnának. Gandhi nagyon egyszerűen és hatásosan így fogalmazza meg lényegét: "Nem tehetek rosszat neked anélkül, hogy magamat meg ne sebezném." (Vö. Wilhelm Muhs, Parole del cuore, Milánó 1996. 82.o. - szabad fordítás)

Ez a hónap jó alkalom lesz tehát arra, hogy nagyító alá tegyük szeretetünket a felebarát iránt, akinek oly sok arca van: hol a szomszédunkban vagy az iskolatársunkban, hol a barátunkban vagy a legközelebbi rokonunkban ismerhetünk rá. De felebarátunk egy-egy arcát fedezhetjük fel a háború és természeti katasztrófa sújtotta területeken élőkben is, akiknek szenvedéseiről a televízióból értesülünk. Azelőtt az ismeretlenség ködébe burkolóztak és nagyon távol voltak tőlünk, de immár ők is közel vannak, felebarátaink lettek.

A szeretet alkalomról alkalomra meg fogja súgni, hogy mit tegyünk, és fokozatosan kitágítja majd szívünket Jézus szívének méreteire.

Chiara Lubich

 AZ ÉLET IGÉJE

  AZ ÉLET IGÉJE ~ 'SZERESD FELEBARÁTODAT'

 „Az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”

Ám aki szeret, az nemcsak egyszerűen kerüli a rosszat. Aki szeret, megnyílik mások felé, akarja és teszi a jót, odaajándékozza magát: oda tudja adni életét azért, akit szeret.
Ezért írja Pál, hogy a felebarát iránti szeretet által nemcsak megtartjuk a törvényt, hanem „be is teljesítjük”.

„Az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”

Ha az egész törvény a felebarát iránti szeretetben áll, akkor a többi parancsot olyan eszköznek kell tekintenünk, mely megvilágosít és vezet bennünket, hogy az élet szövevényes helyzeteiben meg tudjuk találni az utat a mások iránti szeretethez. A többi parancsból ki kell tudnunk olvasni Isten szándékát, akaratát. Azt akarja, hogy azért legyünk engedelmesek, tiszták, önmegtagadóak, szelídek, irgalmasok, szegények, hogy jobban megvalósítsuk a szeretet parancsát.

„Az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”

Itt feltehetnénk a kérdést: hogy lehet az, hogy az apostol nem beszél az Isten iránti szeretetről?
Tény, hogy az Isten és a felebarát iránti szeretet nem versengenek egymással. Sőt az egyik – a felebarát iránti szeretet – kifejeződése a másiknak, az Isten iránti szeretetnek.
Hiszen Istent szeretni annyit jelent, mint tenni az akaratát. S az akarata az, hogy szeressük felebarátunkat.

„Az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”

Hogyan váltsuk életre ezt az igét?
Világos: úgy, hogy szeressük felebarátunkat, igazán szeressük. Ez azt jelenti, hogy odaadjuk magunkat neki, de érdek nélkül.
Nem szeret az, aki eszközként használja felebarátját saját céljai érdekében, legyen az akár a legmagasztosabb lelki cél, amilyen például a saját szentté válása. Felebarátunkat kell szeretnünk, nem saját magunkat.
Biztos, hogy aki így szeret, az tényleg szent lesz, „tökéletes, mint az Atya”, mert a lehető legjobbat vitte végbe: rátalált az Isten akaratára, megvalósította, s így tökéletesen beteljesítette a törvényt.
Életünk végén talán nem kizárólag erről a szeretetről fognak bennünket megítélni?

Chiara Lubich

 ÉLETIGE

„Legyetek megvalósítói az igének, s ne csak hallgatói!” (Jak 1,22)

Az evangélium igéje életet adó ige, és ezt az igét nekünk kell életté tennünk.

Ha Isten szól hozzánk, hogy is ne fogadnánk be szavait? A Biblia 1153 helyen ismétli a hívást, hogy hallgassuk meg az igét. Ugyanezt kérte az Atya is a tanítványoktól, amikor a megtestesült Ige, a Fiú eljött, hogy közöttünk lakozzék: „Őt hallgassátok”[1].

Hallgassuk, de ne annyira a fülünkkel, hanem inkább a szívünkkel, ez a Biblia üzenete. Azt kéri, hogy teljes valónkkal csatlakozzunk ahhoz, engedelmeskedjünk annak és azonosuljunk azzal, amit Isten mond nekünk; a gyermek bizalmával, akit édesanyja tart az ölében.

Erre emlékeztet Jakab apostol is levelében:

„Legyetek megvalósítói az igének, s ne csak hallgatói!” 

Jézus tanítását juttatja eszünkbe ez a mondat. Ő boldognak nevezte azokat, akik meghallgatják és megtartják Isten igéjét[2], sőt anyjának és testvéreinek ismerte el őket[3].

Egy Jézustól vett hasonlattal Jakab az igét szívünkbe hullott maghoz hasonlítja. „Készségesen” be kell fogadnunk, de nem elég pusztán meghallgatni és befogadni. A mag rendeltetése az, hogy termést hozzon. Ugyanígy Isten igéjének is életté kell válnia.

Jézus ki is fejtette ezt a két testvérről szóló példabeszédében. Az első fiú igennel válaszolt atyjának, amikor arra kérte, hogy menjen ki a mezőre dolgozni, de aztán mégsem ment ki. „Nincs kedvem” – válaszolta a másik fiú, ám később mégis engedelmeskedett atyjának, és így tettekkel mutatta meg, hogy mit is jelent valóban meghallani az igét[4].

A hegyi beszéd végén Jézus kijelenti: az hallgatja meg igazán az igét, aki valóra is váltja. Így élete olyan erős alapokon nyugszik, mint a ház, amelyet sziklára építettek.[5]

„Legyetek megvalósítói az igének, s ne csak hallgatói!” 

Jézus minden igéjében irántunk való szeretetét fejezi ki. Testesítsük meg, tegyük magunkévá, és tapasztaljuk meg, hogy micsoda életerő árad szavaiból magunk és környezetünk számára, ha megéljük őket! Szeressünk bele az evangéliumba, annyira, hogy önmagává formálhasson minket, és másokat is megérintsen! Így tudjuk mi is viszontszeretni Jézust.

Már nem mi élünk többé, hanem Krisztus fog növekedni bennünk.

Megtapasztaljuk, hogy szabaddá válunk önmagunktól, a korlátainktól, a rabláncainktól. Ráadásként meglátjuk azt a szeretet-forradalmat, amelyet a minket körülvevő társadalmi környezetben a bennünk szabadon élő Jézus fog kirobbantani.

„Legyetek megvalósítói az igének, s ne csak hallgatói!” 

Ezt tapasztaltuk meg a Mozgalom kezdetétől, a II. világháborúban, amikor Trentóban a gyakori bombázások miatt csak egy kis könyvvel, az evangéliummal a kezünkben siettünk az óvóhelyre.

Kinyitottuk, olvasgattuk, és – gondolom, Isten rendkívüli kegyelmének hatására – a sokszor hallott szavak új fényben tűntek fel. Az élet igéi voltak, amelyeket életté válthattunk. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”[6] – és akiket így próbáltunk szeretni, a háborús borzalmak ellenére újra megtalálták a mosolyt, a derűt, az élet értelmét. „Adjatok, és adnak majd nektek is”[7] – és apró, nagylelkű lépéseink után kilószámra érkezett a segítség, a gondviselés olyan javak formájában, amelyeket aztán bőkezűen szétosztottunk a város szegényei között.

Láttuk, hogy élő közösség született körülöttünk: néhány hónap elteltével már ötszázan voltunk.

Mindez annak a gyümölcse volt, hogy folytonosan, percről percre az igével táplálkoztunk. Megrészegített minket az ige… Elmondhatjuk, hogy az ige élt bennünket. Elég volt ennyit mondani egymásnak: „Éled az igét?” „Élő ige vagy?” – ahhoz, hogy még nagyobb lendülettel éljük.

Vissza kell térnünk azokhoz az időkhöz. Az evangélium mindig aktuális. Rajtunk áll, hogy higgyünk ebben, és megtapasztaljuk.

Chiara Lubich

[1] Mt 17,5

[2] vö. Lk 11,28

[3] vö. Lk 8,20-21

[4] vö. Mt 21,28-30

[5] vö. Mt 7,24

[6] Mt 22,39

[7] Lk 6,38

Az alázatos imája áthatol a felhőkön

 CHIARA LUBICH ~ ÉLETIGÉK

Miért kell szüntelenül imádkozni?

Azért kell szüntelenül imádkozni, mert az imádság a személy, az ember lényegi része.Isten képmására lettünk teremtve, olyannak, akivel Isten személyes kapcsolatban áll, és aki képes közösségre lépni vele.

Létünk alapvető eleme tehát a baráti viszony Istennel: a közvetlen párbeszéd - ez az imádság.

Ez teszi lehetővé, hogy hiteles személyekké váljunk istengyermekségünk teljes méltóságában.

Hogyan imádkozzunk szüntelenül, különösen , amikor a hétköznapok forgataga magával ragad?

Szüntelenül imádkozni nem azt jelenti, hogy szaporítjuk imádságainkat, hanem hogy

lelkünkkel és életünkkel Isten felé fordulunk, teljesítjük akaratát: őérte tanulunk, dolgozunk,

szenvedünk, pihenünk, és ha kell érte halunk meg.

Tevékenységünk így szent cselekménnyé lesz, és imádsággá válik az egész napunk.

Segíthet ebben, ha felajánljuk Istennek minden cselekedetünket: " Jézusom érted ,neked

teszem " vagy ha nehézségeink adódnak, tudatosítjuk magunkban:

" Mi a fontos? Az, hogy szeresselek téged !

Így minden dolgunkat szeretettel itatjuk át.

És szüntelenül imádkozni fogunk, mert szüntelenül szeretünk.

 2008. januári életige: Chiara Lubich

 Itt vagy közöttünk

Te mindig egyedül vagy

a Tabernákulumban,

mi meg szanaszét az utcán,

otthon, az iskolában, a hivatalban.

Itt vagy közöttünk, és mégis úgy tűnik, mintha messze volnál.

mert kevés a szeretetünk,

és nem képes fölfogni Téged.

Pedig ha az, amit parancsoltál,

elevenen élne testvéreidben,

nem volna az az érzésünk,

hogy elhagynak Téged,

amikor kilépnek a templomból.

Az utcák és a tabernákulumok

ugyanoda vezetnének:

Isten országába az emberek között!

Táplálj, Uram, Testeddel minden reggel,

de adj készséges szívet is belénk,

hogy mielőbb eljöjjön az az idő,

amikor életünk minden pillanatában

jelenléteddel táplálhatsz!

Jézus, add hogy úgy szóljak mindig

Jézus, add, hogy úgy szóljak mindig, mintha ez lenne az utolsó szavam, amelyet kimondok! Add, hogy mindig úgy cselekedjem, mintha ez lenne az utolsó tettem, amelyet végbeviszek! Add, hogy úgy tudjak szenvedni mindig, mintha ez lenne az utolsó gyötrelmem, amelyet felajánlhatok Neked! Add, hogy mindig úgy imádkozzam, mintha ez lenne az utolsó lehetőségem itt a földön, hogy beszélgessek Veled!

Írva van: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten ajkáról való.

Jézus úgy mutatja be Isten igéjét, mint kenyeret, táplálékot. De hogyan táplálkozhatunk az igével? Isten Igéje, melyet az Atya kimondott, és amely Jézusban testté lett, magát Jézust teszi jelenvalóvá közöttünk. Minden alkalommal, amikor befogadjuk az ő igéjét, és megpróbáljuk életté váltani, olyan, mintha Jézussal találkoznánk.

Ahogyan a kenyér táplál és biztosítja a növekedést, ugyanúgy az ige táplálja és növeli Krisztus jelenlétét bennünk, aki a mi igazi személyiségünk.

Mivel Jézus eljött a földre és táplálékunkká vált, nem elégedhetünk meg csupán a természetes étellel, a kenyérrel. Szükségünk van a természetfölötti táplálékra is, az igére, hogy istengyermeki valónkban növekedhessünk.

Írva van: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten ajkáról való.

Erről a táplálékról - csakúgy, mint az eucharisztiában jelen lévő Jézusról - elmondható: amikor magunkhoz vesszük, nem az változik át mibennünk, hanem mi vagyunk azok, akik átalakulunk: mert bizonyos értelemben önmagává alakít minket.

Az evangélium tehát nem vigasztalásra szolgáló könyv, amelyhez az élet fájdalmas időszakaiban folyamodunk, hanem olyan kódex, amely az élet törvényeit tartalmazza. E törvényeket nemcsak olvasgatnunk kell, hanem be kell engednünk lelkünk legmélyére. Ezáltal minden pillanatban Krisztushoz tesznek hasonlóvá minket.

Az ő szavai ugyanis egy Isten szavai, tele rejtett forradalmi erővel.

Táplálkoznunk kell tehát Isten igéjével. Amint manapság a test számára szükséges tápanyagokat egyetlen tablettába lehet sűríteni, úgy kell nekünk is Krisztussal táplálkoznunk egy-egy igéjét élve, hiszen ő jelen van minden egyes igéjében.

Minden pillanatra, életünk minden helyzetére van egy ige. Ezt fedezhetjük fel az evangéliumot olvasgatva.

Éljük hát most a felebarát iránti szeretetet - Isten iránti szeretetből. Ez valamennyi ige összefoglalása.

Chiara Lubich

Az alázatos imája áthatol a felhőkön

Jézus egész élete egy alázatról szóló tanítás. Ő, aki Isten, először emberré lett Szűz Mária méhében, majd kenyérré az Eucharisztiában, végül pedig "semmivé" a kereszten.

Ezt mondta: "Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok, és alázatos szívű" (Mt 11,29). A lábmosáskor pedig Ő, a Mester, lehajolt, hogy a legmegalázóbb szolgai munkát végezze. A kicsinyeket állította példaképül, és szamárháton vonult be Jeruzsálembe. Végezetül engedte, hogy keresztre feszítsék; megsemmisült testben és lélekben azért, hogy megszerezze nekünk a Mennyországot.

És miért történt mindez így? Mi ösztönözte erre Isten Fiát?

Nem tett mást, mint kinyilatkoztatta nekünk az Atyával való kapcsolatát, azt, hogy milyen a szentháromságos szeretet: kölcsönös "semmivé válás" szeretetből, egymásnak való állandó önátadás.

Jézus az emberiséget a szentháromságos szeretettel árasztotta el, amelynek akkor adta legnagyobb bizonyítékát, amikor szenvedése és halála által teljes mértékben odaajándékozta önmagát.

Isten ezzel mutatta meg hatalmát, mely a gyengeségben nyilvánul meg. Szeretete olyan, ami felemeli a világot, azáltal hogy az utolsó helyre, a teremtés legalsó lépcsőfokára teszi saját magát.

"Az alázatos imája áthatol a felhőkön"

Az az ember alázatos igazán, aki Jézus példája szerint semmivé tud válni mások iránti szeretetből; aki Isten elé tud állni úgy, hogy teljesen kész az Ő akaratát teljesíteni; aki annyira üres tud lenni, hogy egészen Jézus él benne.

Az ilyen ember imája valóban meghallgatásra talál, mert amikor kimondja ezt a szót: "Abba, Atya", már többé nem ő imádkozik; és mivel a Szentlélek az, aki ajkára adja a szót, imája elnyeri mindazt, amit kér.

Jézus életének csúcsa az volt, amikor "hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált" (Zsid 5,7-8), mert imája tele volt az Atya akarata iránti engedelmességgel, a teljes ráhagyatkozással.

Ez az az imádság, mely áthatol a felhőkön és Isten szívéig ér: a gyermek imája ez, aki felülemelkedik önnön esendőségén, hogy bizalommal az Atya karjaiba vesse magát.

Chiara Lubich

HA TÜZET GYÚJTANÁNK

Ha tüzet gyújtanánk egy város különböző pontjain,

akár csak szerény kis tüzet, de úgy, hogy ellenálljon minden oltási kísérletnek:

rövidesen az egész város lángba borulna.

Ha egy város legtávolabbi részein kigyulladna az a tűz, amit Jézus hozott e földre,

s ez a tűz, hála a lakosok jóakaratának, ellenállna a világ fagyának:

hamarosan az egész várost elborítaná az isteni szeretet lángja.

A tűz, amelyet Jézus hozott e földre: Ő maga, a szeretet.

Ez a szeretet nemcsak Istennel egyesíti a lelkeket, hanem egymással is.

A természetfölötti tűz fellobbanása

bizonyítéka Isten állandó győzelmének a lelkekben, akik neki adták magukat

S mert egyek Vele, egymással is egyek.

Ha ketten vagy hárman egyesülnek Krisztus nevében,

és nemcsak nem félnek szégyenkezés nélkül kölcsönösen megvallani egymásnak,

hogy Istent akarják szeretni,

hanem egységet is alkotnak egymás között eszményükben, Krisztusban:

ez hatalmas isteni erő a világban.

Ilyen lelkekkel minden városban találkozhatunk.

Megtalálhatjuk őket a családokban:

férjként és feleségként, fiúként és apaként, anyósként és menyként.

Találkozhatunk velük a plébánián, iskolákban, irodákban,

s bármely más közösségben.

Chiara Lubich